Evangelizátor szívvel élni, TŰZZÉ lenni! – Nagy Zsolt tanúságtétele

„Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek:

eltávolítom testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet adom belétek, és gondoskodom róla, hogy rendelkezéseim szerint éljetek, törvényeimet megtartsátok és teljesítsétek.” /Ez 36, 26-27/

Dráma

1993 szeptemberében, szombat éjjel egy fiatalember motorozott Pannonhalma alatt egy földúton. Egyszer csak a motor fénykörébe került az út fölött keresztbe kifeszített drót, szinte semmi reakcióidő nem maradt, így a 22 éves fiú belerohant a drótba, ami a nyakánál fogva lerántotta a motorról. A nyakon feltépődött a hús, a drót elszakadt, a motor vagy húsz métert még futva végül eldőlt az úton. A srác felpattant és a nyakához kapott, elöntötte a kezét a vér. Talán halálos a seb? Gyorsan kattogtak a fejében a gondolatok… A vidék kihalt, sehol senki, a telihold világít és üres mezők veszik körül. Mi történhetett? Rosszullét, ájulás kerülgeti, de küzdeni kell az életéért, amíg csak lehet, mint valami háborús sebesült. Valódi harc folyt érte.

Én voltam ez az ifjú, Nagy Zsolt.

Kezdetek

1970-ben születtem, jórészt Győrben és környékén nőttem fel, és katolikus hitre neveltek két húgommal együtt. A hetvenes években édesapámat egyik éjjel egy igen erős Isten-tapasztalat érte, innentől lett élő a paraszti családból származó vallásos hite, és mivel pedagógusként dolgozott, az iskolába is bevitte és megvallotta immár keresztény meggyőződését. Ennek következtében a kommunista rendszer üldözni kezdte, egészen addig, hogy el kellett hagynia a pedagógus pályát.

Ilyen háttérrel, Édesapánktól kaptuk az Isten-hívő élet alapjait, harcos alaphangokkal: a hitért küzdeni kell, mint az oroszlán, bizony fel kell vennünk a keresztet és vinnünk kell Krisztus után, s meg kell tartani a parancsokat. Természetesen igazak voltak ezek a tanítások, de nekünk, gyerekeknek, inkább a szigor és a szükséges szenvedés hangján szóltak, nem a szeretet szabadságával.

A kezdetek Ménfőcsanakon

Én pedig próbáltam jó fiú lenni: ministráltam, jártam hittancsoportba, lelkigyakorlatokra. Mindezt ugyan a „kell-szigorának” égisze alatt tettem, mégis sokat adtak. Emlékszem, leginkább Szent Ferenc személye érintett meg a Fioretti-ből és a „Napfivér Holdnővér” filmből, aztán apuval sokat beszélgettünk a hit dolgairól, és voltak kiskori Isten-érintéseim. Bátran mondhatom, hogy ezek voltak a csírázó gyerekkori hitem alapjai egészen addig, míg el nem indult bennem az önállósodás és a szabadság utáni vágy, ami minden addigi törvény és szigor alól a kitörés irányába mozgatott. Láttam, hogy az addig kapott értékek jók, de kényszernek éltem meg ezeket, mert nem tapasztaltam meg átható-átütő módon minden érték magját: Isten szeretetét.

Mivel engem elsősorban a törvény megtartására és nem az Isten-szeretet mindent megelőző voltára neveltek, a katonaságot egy olyan választóvonalnak tekintettem, ami után majd kiadhatom és megtalálhatom a saját hangom, kitörhetek a „kell”-ek kényszeréből, és elindulhatok megtalálni a szabadságomat. Így is lett.

Elpogányulva…

A sereg alkalmas volt a „pogányosulásra”, lehetett haverokkal inni, csúnyán beszélni, idétlenkedni, és végre nem kellett templomba menni, így kiléptem az eddigi törvény-megtartó világból. Igaz, nem lettem egy nagy gengszter, de próbáltam „pogánykodni”. Aztán egyre inkább érzékeltem, hogy így se jó, ez se én vagyok. A barátok mondták, hogy milyen jó arc lettem, de én egyre nagyobb feszültséget éltem meg belül. Elmentem testőr-képzőbe, hogy így is kiéljem magamból az útkereső harcost, de nem találtam a békém. Aztán a pénzkeresés felé fordultam. Ekkor, a rendszerváltás és a leszerelésem után, a 90-es évek elején, jöttek be Magyarországra a tőkebefektetés alapú biztosítások, amik a nagy meggazdagodás lehetőségével kecsegtettek minket, fiatalokat, én pedig belevágtam. Csúcs-szállodába, csúcs-managerekkel szédítettek minket, hogy milyen elképesztő karrier és pénzhegyek megszerzésének lehetősége áll előttünk, csak vágjunk bele és másszunk a siker csúcsaira. Elhittem és nagy lendülettel belevágtam.

Úgy is mondhatom, akkoriban két végén égettem a gyertyát: több munkahely, túlpörgés, rendetlen párkapcsolat, és egy olyan kettős tudatállapot, amiben se magamat se Istent nem találtam. Amikor ránéztem egy feszületre vagy Krisztus arcra, az jött fel bennem: ez az Isten? Emlékszem egy alkalommal, Pannonhalmán a Bazilikában leültem, és egyszer csak hihetetlen békesség járt át. Ez annyira ellentéte volt a belső állapotomnak, hogy egyből arra gondoltam: ez nekem kellene! Mindeközben egy erősödő fenyegetettséget éltem meg, amiben úgy érzékeltem: jön valamilyen ellenem készülő támadás, a „démonok lihegnek a nyomomban”.

Fordulat Isten felé

Ilyen és ehhez hasonló életérzések, kettősségek között vergődve ért a motoros baleset azon a szeptemberi szombat éjszakán 1993-ban.

Megmenekültem. A baleset helyszínéről rosszullét hullámokkal küszködve, eljutottam a közeli vasúti váróterembe, ahol egy szál villanykörte alatt ülve, saját véremtől ázottan annyit tudtam mondani: „Istenem, bocsásd meg a bűneimet” – tudtam, hogy többet nem tudok megtenni magamért, így ezzel folytattam: „kezedbe teszem lelkemet”. A mentő értem jött és elvitt, összevarrtak, nem történt maradandó szervi sérülés. Az orvos azt mondta: a nyaki vágás vége másfél centire van a nyaki ütőértől. Ennyin múlt az életem. Négy napot töltöttem a kórházban, megkaptam a betegek kenetét és csak figyeltem, mert észleltem: valami mélységesen megváltozott. Megvilágosodtam!

Rájöttem, hogy az életem törékeny és bármikor vége lehet. Akármilyen fiatal vagyok tele életerővel, tervekkel és vágyakkal, egy pillanat alatt vége lehet, és akkor meg kell jelennem Isten előtt, úgy ahogy vagyok. Tovább futott bennem ez a gondolat, hogy akkor miért érdemes élni? Mert mindaz, amiért eddig futottam, por és hamu.

A második bizonyosság, ami megérkezett a szívembe, hogy Valaki nem hagyta, hogy meghaljak, Valaki azt akarja, hogy éljek. Megmentett! Ennek megerősítéseként kaptam egy igen kifejező jelet: a baleset másnapján a kórházban a nővér egyszer csak azt kérdezte, tudom e, hogy benne vagyok a helyi újságban? Mondtam, hogy nem, erre odahozta a cikket és csodálkozásomra a címlapon szerepelt az esetem, fekete alapon fehér betűkkel, kicsit egy gyászjelentésre hasonlítva. A cikk címe ütött igazán szíven: „A halál torkában”. Igen, tudtam, hogy onnan mentett meg a Megmentő, Jézus Krisztus! Meggyőződésem, hogy ez vált bennem később azzá a vággyá, hogy Jézust akarom hirdetni, Aki megmentett. Hiszem, hogy az evangelizáló elhívásomhoz ott kaptam meg azt a belső bizonyosságot: a Megmentőt kell elvinnem és hirdetnem az embereknek!

A harmadik belső tapasztalatom a szabadítás volt. Ahogy rám „tekeredett” a helytelen szexualitás fojtogató lánca az akkori párkapcsolatomban, sehogy se tudtam tőle szabadulni, bár akartam volna. Ezt a köteléket azzal az egyetlen vágással az Úr levágta rólam! Így megszabadultam a vér és az ösztön kényszerítő erejétől, hogy józanul döntsek és éljek. Hála Istennek mindezekért!

Hogyan tovább? Merült fel bennem a kérdés, mert ha élek, akkor már annak a vezetése szerint kellene cselekednem, aki megmentett, aki meg tudja adni az igazán értelmes és értékes életet. Így a következő pár évben egy aktívan kereső időszakot éltem meg: mi Isten terve az életemmel, mit kell tennem?

TŰZ jön az égből a szívekbe

Ekkor már kapcsolatba kerültem a Győr-Ménfőcsanak centrumú Katolikus Karizmatikus megújulással, Forrai Botond atyával és Maros Ildikóval. Tőlük halottam az Új Evangelizáció Magyarországra érkezéséről – bár erről akkor még fogalmam se volt, hogy mit jelent -, és ennek fogadásáról, ami miatt épült az Árpádházi Szt. Margit Evangelizációs centrum. Lelkileg is lehetett érzékelni, hogy valami nagyon készül, én pedig benne akartam lenni Isten sodrásában.

Eljött 1995 decembere, amikor az olasz testvérek által megérkezett Magyarországra az első Fülöp kurzus (ma Új Élet Krisztusban), mi pedig nagy izgalommal fogadtuk és segítettük megtartani a Ménfőcsanaki kastélyban. Két olasz szerzetes, Valerio és Paola, és egy Giorgio nevű családapa jöttek, az olasz Giovanni Battista katolikus és karizmatikus közösségből. Olyan vidám elevenséggel, szabadsággal és egyértelmű határozottsággal tették ezt, hogy azt mondtam magamban: én nem ismerem az egyház ezen arcát, de nekem ez kell!

Ekkor kaptuk meg azt a világos és erőteljes Ige-hirdetést, amit Kérügmának nevezünk: az Atya végtelen és mindent felülmúló szeretetét, Jézus, az Úr, megmentő és megváltó művét, és a Lélek erejét és átalakító tüzét! Összefoglalva: a Szentháromság együttműködő cselekvését az emberrel, mindenki üdvözítésére. Itt kapott el és égetett meg a Szentlélek, számomra addig ismeretlen szabadsággal, erővel és evangelizálni akaró bátorsággal! Meghatározó Isten-tapasztalásom ezen a kurzuson történt, egy mély és átütő Szentlélek tapasztalatban: amikor hívtuk a Lelket, Giorgio odajött hozzám, a fejemre tette a kezét és a szemembe nyomta a hüvelyujját, majd valami igen erős „K” és „R” hangokon kezdett nyelveken imádkozni értem. A bensőmben ekkor, mint egy áradó erő-folyó, valami áttört, és így teljes szabadságot megélve, rákapcsolódtam a nyelvimájára. Valóban élő vízfolyamként éltem meg a tapasztalatot, ami a bensőmből tört elő. Erőt éreztem, olyan nagy erőt, hogy úgy éreztem: ha most belenyúlnék a betonba vagy a falba, akkor össze tudnám morzsolni.

Ugyanakkor ott volt bennem az a józan kérdés, hogy: Na de, mire kapom most ezt? Ekkor kérdeztek rá az olaszok, hogy mi is történt pünkösdkor? Persze tudtuk a választ: leszállt a tanítványokra Szentlélek és ennek hatására elindultak hirdetni Jézust. Erre rögtön rákérdeztek: megkaptátok a Lelket? Igen! – volt a válasz. Akkor induljatok és tegyetek tanúságot arról, amit tapasztaltatok! – intézték felénk a felhívást a küldetés teljesítésére. Nekem ekkor állt össze minden: hát persze, hogy erőt tapasztaltam és szabadságot, hiszen az Lélek-erejének megérkezésére kellett várniuk a tanítványoknak is, pontosan azért, hogy vessék bele a világba magukat a feltámadott Jézust hirdetni! Megvilágosodtam, mindent megértettem!

Mint a szél, mentem az utcára és „vadászni” kezdtük az embereket! Úgy éreztem: ahova lépek, múlik a tél és kezdődik a tavasz! Sikerült is megállítani, majd beszélgetni és végül megáldani azokat, akik hagyták magukat. Én mindebben a Szentlélek bizonyosságát láttam, aki kiállt mellettünk. Itt és így lettem evangelizátorrá!

Küldetésben

Teljes szívvel és elkötelezettséggel vetettem bele magam ebbe a munkába. Botond atya és Maros Ildikó vezetésével és Beke Tünde Lídia segítségével már 1996 január-februárjában három ún. munka-lelkigyakorlatot tartottunk a ménfőcsanaki Evangelizációs Centrumon dolgozó, erre nyitott testvéreknek: délelőtt dolgoztak, délután lelkigyakorlatoztak, egy héten át. Életemben az első ilyenen tanítottam először. Máig emlékszem: ültem a széken, tollamat a következő soron tartottam, s közben csorgott az izzadság a hátamon az izgalomtól.

Aztán sorra jöttek a kurzusok a nemzetközi KeKaKo evangelizációs iskolából, aminek akkori neve a Kérügma-Karizma-Koinonia görög szavak rövidítéséből alkotott, találó mozaikszó lett (ez volt a későbbi Szent András evangelizációs iskola). A név kifejezte az iskola lelkiségét: hirdetjük az örömhírt, azaz Jézust, ahogy az apostolok tették, a Szentlélek megerősíti ezt jelekkel és csodákkal, azaz kíséri az evangelizációt a karizma erejével, és ennek nyomán megalakul és növekszik az Egyház, a közösség. Mindez a misszió belső dinamikája, amit újra fel kell fedeznünk. Minden összefüggő, harmonikus és koherensen egymásra épülő benne, csak csinálni kell a Lélekre figyelve. Az olasz és a mexikói testvérek pedig hozták az újabb és újabb kurzusokat és tanítottak minket, legfőképpen José Prado Flores, azaz Pepe, az iskola alapítója. Örültünk, mert világosan, biblikusan és átvehető formában kaptunk mindent.

Forradalmi évek voltak! Sokan, igen sokan jöttek a kurzusokra: a Fülöp után a Pál, az Emmausz, a Jézus, a Mózes, a Pál titka és a János kurzusok. Közel 15-20 kurzus érkezett Magyarországra, és mivel azokban az időkben ezekben áradt a Szentlélek, mi gyújtani akartunk vele mindenfelé. Elindultunk Magyarország sok vidékére és Szlovákiába, azaz Felvidékre, Ausztriába, majd Erdélybe, később a Vajdaságba és Kárpátaljára. Egyszer még Észak- Olaszországban is tartottunk egy Fülöp kurzust.

Evangelizációs kalandok, különös történések

Egy emlékezetes Szlovákiai Fülöp kurzuson, amit még Maros Ildikóékkal tartottunk, egy résztvevő kislány a kocsma előtt szólt a helyi fiataloknak, hogy ha van kedvük, jöjjenek be a templomba, mert van ott egy rendezvény. Így is lett! Estefelé, amikor a templomban tartózkodtunk, furcsa zajokat hallottunk kintről. Kiment egy testvér, erre a hangoskodás még jobban felerősödött. Gondoltam: lehet, hogy verik, úgyhogy elindultam kifelé, ekkor kitárult az ajtó és bejött a diszkó, azaz vagy kéttucat fiatal a diszkóból, annak megfelelően öltözve. Mindez buli volt nekik és így egy lendülettel beültek a padokba. Azon nyomban harci helyzet állt elő! Maros Ildi szólt, hogy akkor most én kezdjem a támadást, hirdessem az evangéliumot! Hajrá! Elkezdtem Isten szeretetéről beszélni a fiataloknak, aztán amikor kifogytam a szóból, nyomban a helyemre lépett egy következő tanúságtevő, majd mikor a féllábú paptestvérünk, Attila atya megmutatta a falábát és úgy beszélt Isten szeretet-hatalmáról, ez megadta a „kegyelemdöfést”; most már mindenkiért imádkozhattunk személyesen, kb. éjfélig. Végül azt mondtuk a csapatnak, hogy másnap vasárnap, jöjjenek vissza délután. Jöttüket azzal jelezték, hogy petárdákat robbantottak a plébánia előtt, majd bevonultak a kocsmába. Életemben először téve ilyet, a kocsmába lépve elkiáltottam magam: aki valójában a templomba jött, az jöjjön utánam! A társaság felállt és átjöttek a templomba, ahol folytattuk velük az evangelizációt. Elképesztő volt, főleg ahogy a Szentlélek kiállt mellettünk.

1996 elején megérkezett a Pál kurzus, ami az evangelizáció hogyanjára tanít, és egyből bevezet a gyakorlatába! Itt ismerkedtem meg más „őrültekkel”, mint Kunszabó Zoli, Csiszér Laci és László Viktor, meg még másokkal is, akiket hallatlan erővel kapott el Isten Lelke ezen az eseményen. Egyszerűen tüzet fogtak! Mondhatni, ez a kurzus adta meg az Új Jeruzsálem Közösség későbbi létrejöttének az alapját, itt kovácsolódott össze a magja és izzott fel a lelkülete. A dicsőítő-lánglelkű Csiszér Lacival, akit már az első Fülöpről megismertem, mint Szentlélektől indított dicsőítőt, és az itt megismert testvérekkel tovább „vadított” a Lélek minket, hogy teljes szívvel csak Istennek akarjunk szolgálni, egy csapatban. Így is lett!

Ebben az időben otthon, a családomban, sajnos kitört a „vallásháború”. Kemény helyzet állt elő karizmatikus „elszektásodásom” nyomán. Úgyhogy el kellett költöznöm otthonról, így Győrbe kerültem. Itt kezdtem közösséget vezetni, majd a testvérekkel egész éjszakás virrasztásokra vettük be magunkat egy-egy templomba, hol ebben, hol abban a városban. Ilyenkor magunkra zártuk a templomot és egész éjszaka „nyomtuk” az imát. Közben volt, hogy éjjel kimentünk, a település utcáit róttuk hangosan rózsafüzérezve, énekelve. Ezek a megélések is őriztek minket a Lélek lendületében.

Az Új Jeruzsálemben

1997-ben kerültem Budapestre, közvetlenül a készülő TŰZ evangelizációk előtt. Természetesen azonnal kapcsolódtam „tűz-testvéreimhez” az Új Jeruzsálem Közösségben. Ekkor már megismerkedtünk az amerikai testvérekkel és vezetőkkel: Peter Herbeckkel, Ralph Martinnal és jó barátunkkal, Steve Thomashefskivel. Ők vezettek minket tovább az evangelizációs gyakorlatban. Az első három TŰZ evangelizáció Miskolcon, Pécsen és Budapesten mélyen meghatározó esemény volt: innen indultak azok a szolgálatok, amelyek kiegészítették az addigi gyakorlatunkat. Kezdtünk TŰZ-eket tartani a Városmajori BSE csarnokban, ezek előtt pedig utcai evangelizációkat végeztünk Budapest különböző terein, aluljáróiban zenélve, tanúságot téve, szórólapozva, emberekkel beszélgetve és imádkozva értük, ha nyitottak voltak rá és hagyták. Rengeteg kegyelmi tapasztalatot kaptunk ezekből! Később aztán klasszikus TŰZ evangelizációkat tartottunk az ország különböző helyein: városokban, kultúrházakban, csarnokokban, templomokban, és az utcákon is.

1997 májusától Isten kegyelméből úgy alakult a sorsom - hiszem és tudom -, hogy a Szentlélek és az ÚJK közösség segítségével mind a mai napig teljes időben szolgálhatom az Urat az evangelizációban és a közösségi életben. Hála neked, Istenem!

Teljes erővel vetettük bele magunkat 97 nyarától az Úr munkájába, 98-99 sőt 2000, ezek voltak a hősi évek, amikor szinte mindig úton voltunk (igaz azóta is…). Imádság és evangelizáció volt az életünk, különböző formákban. Összejártunk imádkozni mi „tűz-barátok”: Balogh Ádám, Csiszér Laci és „Feri-vagyok” meg jómagam. (Feri színész volt és sámán, egyik révülésébe nem a segítő állata jött, egy farkas, hanem maga Jézus. Ekkor tért meg és később megalakította a Jákim-stúdiót, ami egy evangelizáló keresztény színház.) Aztán mentünk hol kurzust tartani, hol közösségi alkalmat, hol imádkozni emberekért, vagy valamilyen módon hirdetni Jézust. Izgalmas idők voltak!

Sokan nehezteltek ránk - lehet, joggal -, hiszen talán kissé vadak voltunk. Igaz, sosem voltunk bűntelenek.

A szent „Medvével”

1998-ban összeköltöztünk Zselepszki Fábián kármelita atyával Érden. Odafogadott minket. Mikor meglátogattuk, azt mondta: „fiúk, csak úgy fogjuk a fáklyát és meggyújtjuk a bozótot kétoldalt!” - Fábi atyát nem kellett kéretni, hogy táncba menjünk, értett minket, hiszen ő is ropta a maga Istentől ihletett „táncát”. Többször szolgáltunk vele együtt, de ami igazán felejthetetlen belőle: az az óriási szíve, a vonzó misztikuma és az ételei, amikkel etetett minket. Nekem emlékezetes maradt a zsíros palacsintája, na meg a vele való beszélgetések. Az egyik ima után, mikor már senki se volt a kápolnában, odafordult hozzám, és olyan viccesen-furcsán nyelveken énekelt, s közben megjegyezte, hogy nem csak ez a hangos dicsőítés van ám, hanem van a Csend! Ma már értem, hogy mire célzott, hiszen belső tapasztalatból tudom, hogy az Isten-csendjébe merülő idő nélkül nem tud igazi lenni a szó sem, nem lesz ereje a Lélektől.

Családommal

Feleségemet, Henit, Ménfőcsanakon ismertem meg, majd ő is csatlakozott hozzánk az Új Jeruzsálem közösség egyik általam vezetett kiscsoportjába, így csoportvezetője lettem, később pedig a férje. Már házasságunk előtt sokat evangelizáltunk együtt a Szt. András Evangelizációs Iskola kurzusaival. Heni a szívét az Úrnak adta, ezt teszi azóta is. Találkozott bennünk az a vágy, amit a „Marana-tha” felkiáltás fejez ki: Jézus eljövetelét akarjuk előkészíteni!

2000 őszén házasodtunk össze a Csanaki Evangelizációs centrumban. Olyan volt az esküvőnk, mint egy kisebb regionális találkozó: üzentünk a testvéreknek, hogy jöjjőn nyugodtan, aki csak akar, meg hozzanak is valamit. Így is lett, eljöttek vagy háromszázan és hoztak mindent. Szinte egész éjjel dicsőítő zenére ment a tánc, volt étel elég. A lakodalom végére derült ki hajnaltájban, hogy vagy 30 tortát elfelejtettünk kirakni, úgyhogy azt kapták búcsúzóul az elmenők.

Henivel hat gyermeket kaptunk ajándékba a Jóistentől: Benjámint, Illést, Fülöpöt, Borbálát, Józsefet és Margitot, plusz egy Leheletkének elnevezett picikét, akit az Úr magához vett még születése előtt. Nagyon hálásak vagyunk értük, imádkozunk és azt látjuk, hogy a Lélek szépen tereli őket.

Feleségemmel az élet-mottónknak azt kaptuk: „Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek.” (Mt 6,33) Ez az ige, azt a jelentést hordozza számunkra, hogy építsük Isten országát és az Ő dolgaiban járjunk, Ő pedig foglalkozik a mi dolgainkkal. Így is lett.

Hálás vagyok feleségemért, Heniért, a hűségéért és szeretetéért, az anyaságáért és a józanságáért, ahogy teljes szívével fordult mindig a gyerekeink felé, hogy jól alakítsuk ki az életrendet számukra. Ebben ő volt mindig otthonunk Nagyasszonya, hogy szép, rendezett és nyugodt legyen minden, és igen jól csinálta! Mindezek mellett, sokszor általa jelez nekem a Lélek, amire jól teszem, ha hallgatok!

2010 körül bekapcsolódtunk a Schönstatt Családmozgalomba, ami jót tett a családunknak és a házasságunknak is. A nyári családheteken, Óbudaváron, együtt voltunk a családunkkal és más családokkal. Azt éltük meg, hogy délelőtt van olyan gyerekprogram, ami izgalmas a gyerekeinknek: kint a természetben a kecskék és a szamarak között, plusz a gyerekjátszós helyeken könnyed, de odafigyelő, vezetett gyerekvigyázással. Ugyanakkor házaspárként gyakorlatias lelki programot kaptunk, amihez adott pontokon, például a szentmiséken, tudnak csatlakozni a gyermekeink is. Délután pedig a Balcsi, ami mindig szuper volt. Este a gyerekeinkre vigyázó fiatalok fektették a kicsiket, mesét olvastak nekik, így mi házaspárok részt tudunk venni az esti programon. Jó tanulság volt, hogyan lehet az egész családot nyaralós, „Balatonozós” lelki programban együttesen részesíteni. Miután így belekóstoltunk Schönstatt világába, és ennek jó írét elvittük a közösségbe, örömmel láttuk, hogy sorban jönnek a családok az Óbudavári családhetekre. Áldás volt ilyen módon kapcsolatba lépni egy másik nagy mozgalommal, hiszen ők valami olyat csináltak igen jól, ami nekünk hiányzott és szükségünk volt rá. Ezekből a tapasztalatokból aztán sokat beépítettünk az Új Jeruzsálem nyári táboraiba, amiket az elmúlt években már Vajtán tartunk a Zichy Kastélyban, ahol a Lelkes Napok is zajlanak.

Feleségemmel elvégeztük a Schönstatt mozgalmon belül a Családakadémia nevű programot, így tudtunk házasságot megerősítő előadásokat tartani. Közben jegyesoktatást is tartottunk házasságra készülőknek olyan módon, hogy mindig csak egy párral foglalkoztunk, vendégül látva a jegyespárt a házunkban. Hálásak vagyunk, hogy így szolgálhattunk!

Isten mindig gondoskodik

Ahogy Isten fölöttünk tartotta áldó-gondoskodó kezét… mindig, minden ott volt időben, bár én sokszor aggodalmaskodtam, de Isten mindig hűséges volt. Példaként elmesélem, hogyan lett házunk. Egy drága testvér felhívott minket, hogy szeretne venni nekünk egy házat. Ekkor már vagy három-négy éve laktunk Zuglóban egy pincelakásban, ahova megszületett első két gyermekünk. Henit szinte sokkolta ez az üzenet, és mondta az illetőnek, hogy majd velem beszéljen, ekkor én kint voltam Erdélyben, épp egy Ászáf kurzust tartottunk. Mikor hazajöttem, megdöbbentem én is, beszélgettünk, majd hálát adtunk. Aztán szinte eltelt egy év, és semmi hír nem jött az ígéret felől. Heni viszont azt mondta: benne az van, hogy minden rendben lesz. Egyszer csak jött a telefonhívás, hogy nyissunk bankszámlát, mert jön a pénz. Így lett házunk!

Válban vettünk egy ingatlant, amit felújítottunk, és itt telepedtünk le, zöld dombok és füves mezők között. Igen örülünk, hogy a gyermekeink vidéki, természetes környezetben nőhetnek fel.

Sok kisebb-nagyobb csodát tapasztaltunk meg a családi életben, meg nehézségeket is, de mindenen átvitt az Úristen jósága!

Egy alkalommal, amikor már gyermekeink száma annyi lett, hogy nem fértünk be az öt személyes öreg Wartburgba, és épp nyöszörögtem az Úrnak, hogy segítsen már, amikor a Budaörsi Tesconál a körforgalomban elém kanyarodott egy hosszított fehér Volkswagen transporter, a hátulján „eladó” felirattal. (Heni azt kérte, hogy legyen fehér az új autónk…) Tudtam, hogy követnem kell, aztán igazolódott a megérzésem: ez lett az autónk! Nagy volt és szép, ezzel voltunk a Jóisten kegyelméből az Adrián a tengerparton. Aztán ellopták Budapesten. Az Úr adta, az Úr elvette, még egy gyászmisére is elmentünk miatta, hogy illő módon át tudjam adni Istennek. Elgyászoltuk.

Ugyanakkor elképesztő módon megtapasztaltuk a testvéri segítséget szorult helyzetünkben. Volt, aki autót adott átmenetileg, majd kaptunk véglegesen: Zoli és Panni a közösségi autót adták oda, így lett új járgányunk, szintén kilenc személyes, hogy beleférjünk. Később pedig, amikor a már ellopott kocsi kapcsán súlyos banki nehézségbe kerültünk a svájci hitel törlesztés miatt, rábeszéltek, hogy írjam meg és tegyem nyilvánossá a velünk történteket. A testvérek szerte az országból pár nap alatt, szinte csodaszámba menően kisegítettek. Köszönjük a Jóistennek és a Testvéreknek mindezt!

Közösség és szolgálatok

Az Új Jeruzsálem Katolikus Közösség az otthonunk. Sok mindenen mentünk keresztül közösen. Voltunk éretlenek, illetve éretlenebbek mint most, hibáztunk sokat, bukdácsoltunk eleget, de az Úristen megtartott minket.

Itt vannak a barátaink, testvéreink, harcostársaink - szinte családtagok vagyunk egymásnak. Ugyanakkor érdekes formáció ez a mi Új Jeruzsálemünk, sokszor elgondolkodtunk rajta, hogy miért kell ennyit nyűglődni az emberekkel, miért nincsen több lángoló szolgálónk? Miért mi vagyunk még mindig itt, akiknek vinni kell a „zongorát”? Azaz vinni a terhet úgy, hogy te készíted elő, te végzed a munkát, aztán te pakolsz össze és hazamész… Én azért többször belefáradtam. Aztán rájöttem, ilyen ez! Viselni kell a szeretet terheit és szüntelen megújulni a Lélekből, na meg nem árt némi pihenőidő.

 Ugyanakkor azt is felsejlett bennem, hogy ezek az el- és megfáradások vajon nem az én belső állapotaim kivetülései? Nem nekem kellene-e dolgoznom magamon a Szentlélek vezetésével és a testvérek segítségével? Rájöttem, hogy ez is része a problémának! Azaz nem vagyok eléggé őszinte magammal és félek beljebb merülni Istenbe. Elsősorban nem mások a hibásak, hanem én nem vagyok egészen ott, ahol a Lélek szeretné. Persze, mások is hibáznak, de az nem az én gondom kell, hogy legyen, hanem Istené… Igen, ezen dolgoznom kell!

Kapcsolatban maradtunk protestáns-pünkösdi testvérekkel, gyülekezetekkel, együtt evangelizáltunk, és sokat tanultunk tőlük, de már egy letisztultabb identitással. Volt idő, amikor a messiási Jézus-hívő mozgalommal kerültünk intenzív kapcsolatba, üdvözölve Krisztus Testében ezt a viszonylag új jelenséget, támogattuk őket és sokat dicsőítettünk és táncoltunk az izraeli dalokra, amit azóta is megőriztünk a dicsőítő gyakorlatunkban.

Fontosak a kiscsoportok

A közösség kezdetektől kiscsoportokba szerveződött, amik a heti találkozás helyei voltak, klasszikus felépítéssel: dicsőítés majd tanítás és kiscsoportos megosztás, alkalomszerűen közbenjárás egymásért, és esetleg agapé.

Igyekeztünk kiépíteni és fenntartani, hogy mindig legyen a közösségnek nyitott alkalma. Ez azért is volt fontos, hogy legyen hova hívni az érdeklődőket, ezt heti rendszerességgel tartjuk. Most is van ilyen közösségi alkalmunk, a belvárosi D18 kávéházban, ahova heti 20-25 fő szokott kapcsolódni.

Később, ahogy egyre több lett a család, házas csoportokat alakítottunk, melyek évekig igen megerősítőek voltak a házaspároknak különösen azért, mert az őszinteségnek és az egymás támogatásának légkörét és gyakorlatát hordozták. Általában havonta találkoztunk, mindig más család házában. Aztán ahogy a gyerekek egyre nagyobban lettek, már nehezebb volt összehozni a teljes családi találkozásokat, de ha időnként összejön az az öt házaspár, akikkel kezdetektől együtt voltunk, hallatlan őszinteséggel tudunk beszámolni lelki utunkról, ahol tartunk, nehézségeinkről és küzdelmeinkről, örömeinkről és a sok kegyelemről, amit kapunk! Azt határozottan megállapíthatom az eddigi tapasztalatunk alapján: nem könnyű a házasélet, főleg azért, mert nem könnyű igazán jól szeretni! Mélységesen igaz Beller Tilmann atya (a Schönstatt családmozgalom Magyarországi meghonosítója) mondása: a jó házasság munka! Szentlélek nélkül pedig esélytelen.

Lelkigondozás, ami szükséges!

Már a 2000-es évek környékén látszott, hogy a sokféle lelki sérülés miatt szükséges egy komolyabb lelkigondozói szolgálat kialakítása. Ekkor a Szent Mihály közösséggel összefogva megalapítottuk a ma is működő Kafarnaum szolgálatot Jordán Kornél barátom vezetésével.  Az emberekért való személyes közbenjárásra többen képeztek minket: először az amerikai testvérek, közülük is legfőképp „nagymedve” aranyszív-apa és diakónus testvérünk, Steve Thomashefski, aztán Mike Evans alázatos protestáns szolgáló, és Havier Silva mexikói úriember, aki a Szent Ignác iskola lelkiségi alapjait hozta Magyarországra, továbbá az Ellel Ministry-től is sokat tanultunk.

A lelki elakadások és sérülések, s különösen a belső fejlődés miatt, szükséges a mélységek evangelizációja, ami a szív mélyéről indul, a Szentlélek terápiájában részesít, és belsőleg átalakít minket, pszichikai szinten is. Ezek miatt igen fontos a közösségekben a helyes biblikus tanítás mellett a közbenjáró szolgálatok kialakítása, amit nem szabad leszűkíteni egy szak-szolgálattá (pl: csak mentálhigiénét végzettek csinálhatják…), hanem tanítani kell rá az alkalmas testvéreket. Ezért készítettünk egy közbenjáró képzést, amit viszünk, ahova kérik. Isten áldásaként sok helyre kérik!

A Józsue képzés

2003-tól elindítottuk Mikesy Julikával és Balogh Ádámmal a Józsue vezetőképző iskolát, amit négy évadon keresztül tartottunk, mivel láttuk, hogy hiányzik a vezetői látás és gyakorlat a közösségek éléről. Mottónk az volt, hogy az „ék élét” kell megformálni és megedzeni, hogy vigye a jézusi fényt és hasítsa vele a sötétséget. Sok helyről érkeztek szolgálók: amellett, hogy mi is tartottunk benne képzéseket, eljött Josip Lonciar Horvátországból, és több hétvégén tanított a hit látásáról; Peter Hocken atya Ausztriából a „Marana-tha” víziót hozta magával és az ehhez való belső hozzáállást; David Thorp az USA-ból az Egyház szeretetéről tanított. Zakariás és József indiai atyák Németországból a Szentlelket töltötték belénk, sokan mások pedig a szükséges gyakorlati témákban szolgáltak a csapatnak. Együtt imádkoztunk, tanultunk, megosztottuk tapasztalatainkat és a szívünket, és közbenjártunk egymásért, hiszem, hogy nagy haszonnal. Mindez négy éven keresztül tartott évi 9-10 hétvégén, és kb. 70-80 embert képeztünk benne szerte az országból, közösségekből. A negyedik évben a fiatalok felé fordultunk. Hála Istennek a résztvevő testvérekért és a gyümölcsökért!

Evangelizál az Egyház, és mi lubickolunk benne

Nagy örömünkre benne lehettünk a 2006-os Város-misszióban, annak is az élvonalában! Belevetettük magunkat és nagyon élveztük! Itt vált igazán érezhetővé, hogy az evangelizáció mögé felsorakozik a (majdnem) teljes egyházi arculat. Persze nem ment minden simán, sok értetlenségbe is ütköztünk, de a Szentlélek csodálatossá tette azokat az időket. A Nyugati téren, egy régi típusú, dögös amerikai kamion platójáról szerveztem és koordináltam az egész héten át ott zajló missziós akciókat. László Viktor, az ÚJK társalapítója és az „Ezazanap” rendezvények főszervezője, a Westend tetejére szervezte a dicsőítő missziókat, és a Westendben Erdő Péter bíboros atya tartott pódium beszélgetéseket Kunszabó Zoli moderálásával. Jelen voltunk a Moszkva téren (ma Széll Kálmán tér), zenekarok, tanúságtételek, színpadi mozgásos-táncos előadások, az emberek között cirkáló, megszólító testvérek, a meghallgatlak sátorban beszélgető-imádkozó lelkigondozók, és persze a prédikátorok, mind-mind Jézust hirdetve! Köszönöm, hogy részese lehettem mindennek!

Férfi ima közösség

2008 körül kezdeményeztünk egy férfi-alkalmat, ami azóta is tart! Most már ketten vezetjük Vitéz Bandi harcostársammal, aki idővel bekapcsolódott és sokat inspirálta a férfi csoportot, hála Istennek. Igen építő és megerősítő számunkra, hogy csak férfiakként összejövünk és együtt dörmögünk Isten színe előtt. Van egy mondás a hölgyek között: ahova mindenképpen engedd el a férjed, az a férfi-közösség Jézus körül! Kéthetente péntek reggeleken találkozunk, 6.00-tól 8.00-ig. Azért jó ilyen korán összejönni, mert ehhez már ötkor fel kell kelni, és ez már önmagában is egy férfias gyakorlat, azaz erőpróba, másrészt nem a családtól vesszük el az estéket, harmadrészt igen jó tapasztalat, amikor Istennel kezdve a napot megerősítjük egymást férfiakként! Mikor így reggelente találkozunk, először kávézunk és eszünk valamit (ha hoztak a fiúk harapnivalót), aztán imádkozunk 30-40 percet, majd tartunk egy rövid témát és utána megosztjuk a gondolatainkat, tapasztalatainkat, ha pedig valakinek szüksége, kérése van, akkor imádkozunk érte személyesen. Van férfi-társunk, aki azt mondta: számára a legmegősítőbb ez a férfi-közösség! Ami volt, akinek a házasságkötés előtt segített vagy a házassági krízisben, vagy az apjától kapott sebek miatt, de mindig egymástól tanulva már számtalan helyzetben erőt adott.

Tartottunk az „Apasebek”-ről szóló, „Találj rá erődre” és „Az imádkozó férfi” témájú férfi alkalmakat, és volt, hogy Apa-fia napot rendeztünk. Hála Istennek, jól sikerültek! Igen nagy szükségünk van arra, hogy férfiakként küzdelmeinkben és kríziseinkben megerősítsük egymást, őszintén valljunk bűneinkről, bukásainkról és együtt örüljünk sikereinknek.

Fiatalokkal

Már a Józsue-vezetőképző utolsó évadában 2006-07-ben elkezdtünk fiatalokkal foglalkozni, egy évadon át. Az ország több részéről vettek részt ezen, néhányan a Józsue-vezetőképzőbe járt szülők gyermekei voltak, de jöttek mások is. Ekkor láttuk már, hogy mekkora szükség van a fiatalokkal való foglalkozásra a Lélektől vezetve. Szomjaztak a fiatalok: szeretetre, elfogadásra, célokra, belső lendületre, értelemre, bátorításra és igazából mindezek mögött, Istenre!

2007 nyarán Válban megkértek, hogy tartsunk egy általam megszervezett evangelizációs csapattal egy olyan erősen Szentlelkes lelkigyakorlatot – hát, gondoltam jól van. Kezdtem összedni a szolgálókat, tanúságtevőket, több fiatalt, volt köztük házaspár is, és zenészt. A résztvevők főleg a győri Apor iskolából jöttek, de volt közöttük a Bencés gimiből is fiatal. A lelkigyakorlat a Fülöp kurzus alapmintájára épült, és a szomszédunk nappalijában tartottuk. Az ő gyermekeik is a lelkigyakorlat kérői és résztvevői voltak. Különösebben nem éreztem magam alkalmasnak az egészre, belső harcokkal küszködtem, de Istenre bíztam mindent.

Ami meglepett, hogy a gyerekek, a gimis korosztály, mennyire nyitottak és éhesek voltak Istenre! Szépen haladtunk előre, hirdettük nekik az Atya szeretetét, Jézust a Megváltó és Üdvözítőt és a Szentlélek kiáradását a szívekbe. Jöttek a tanúságtevők, minden egyre élesebb lett, a fiatalok pedig egyre nyitottabbak. Egy este a kinti tábortűznél elkezdtük gyakorolni a szabad dicsőítést, amibe annyira belejött a társaság, hogy volt, aki már szabályosan dicsőítve vonyított a Jóistennek, a Lélek nyomatéka alatt! Egyre elragadottabbá váltak a gyerekek! Az utolsó estén, amikor a szexualitásról esett szó, a téma után feldobtam a kérdést: ki szeretne nyelveken szólni? Igen, szerettek volna!

Így belekezdtünk egy dicsőítésbe, majd Lélek hívásba, aztán egy ponton, amikor próbáltuk felszabadítani őket a nyelvek ajándékának gyakorlására, annyira elszabadult a Mennyország, hogy azt vettem észre: miközben az egyik nyelveken énekel, a másik sír, a harmadik remeg, a negyedik ugrál, egy ponton pedig úgy kitört a fiatalokból a Szentlélek, hogy szinte mindenki nyelveken énekelt és/vagy valamilyen hangot adott ki magából. A hangerő pedig annyira felfutott, hogy a házigazda-apuka nevetve és örömmel, de elkezdett körbe futni a házban, hogy becsukja az ablakokat, nehogy a szomszédok megbotránkozzanak. Aztán kezdtek a fiatalok szépen leesni a földre, lélekben nyugodni és elcsendesedni. A Szentlélek-hívás kezdete után két órával tele volt a nappali fekvő fiatalokkal, akik nagy békességben nyugodtak az Úrban. Leültem és a bensőmben nagy megelégedettséggel, de azért feltettem magamnak a kérdést: mi történt itt? Mit csináltunk?

Másnap, vasárnap, elmentünk a helyi szentmisére és az egész csapat dicsőítve vonult az utcán! A lelkigyakorlat végén, a megosztáson, igen érdekelt, hogy miket fognak mondani, hogy mi történt velük, mert továbbra is bennem volt a kérdés, hogy minden a Lélek szerint, jól történt-e? A tapasztalataik elmondásakor ilyenek hangzottak el: „Megtértem!” - pedig ez a fogalom nem honos a hagyományos neveltetés szerinti katolikus közegben. Más azt mondta: „Szent akarok lenni!” – hú, mondom, ez telitalálat! Ilyen és ehhez hasonló belső irányultsággal zárult ez a fiatalok szomjúságára a Szentlélek válaszaival teljes lelkigyakorlat. Sok tanúságtétel született ezeknek a Szentlélekkel átitatott napoknak a tapasztalatából!

A Lelkes Napok kialakulása

Én ezt tekintem a Lelkes Napok kiinduló pontjának. Ez a tapasztalat gördült tovább, mikor a szomszéd család gyermekei Győrben, az Apor iskolában Ifi Alfa kurzust indítottak a kollégiumukban, 120 fős induló létszámmal és helyi közösségek szervezésével. Később pedig létrejött belőlük az „Isten mosolya” budapesti ifjúsági közi, ami évekig jól működött, összegyűjtve a Budapesten közösséget keresőket. 

A következő évben indult a Katolikus Karizmatikus Megújulás ifjúság felé való szolgálatának kezdeményezése. A hamarosan induló Lelkes Napokon kétharmad részben azok az ifjak vettek részt, akikkel az előző évben Válon együtt voltunk. Fantasztikus kegyelem bontakozott ki az ifjúsági szolgálatként nyárról-nyárra sok helyet megjárt Lelkes Napok rendezvénnyel, ami végül Vajtán, a Zichy kastélyban lelt teljesen otthonra.

Ebben a festői, angol parkos környezetben, ami egy strandot is magában foglal, igen jó színvonalon, nyárról-nyárra „megszállja” a Szentlélek a fiatalokat! Mi pedig az ország sok helyéről össze-verbuvált szolgálókkal, papokkal, szerzetesnőkkel és ifjú titánokkal szolgáljuk őket: dicsőítésbe vezetünk, tanításokkal pallérozzuk őket, lelkigondozással állunk a rendelkezésükre, csúcs szentmisékkel tápláljuk őket. Az atyák végig gyóntatnak, mi pedig közbenjáró imával a Szentlélek leszállópályáját készítjük elő a szívekben, amire Isten hűségesen alá is száll, kinek-kinek a szüksége szerint!

Megdöbbent, hogy az ifjakkal folytatott lelkigondozói beszélgetésekben, a közel 20 év körüli fiatalokban már mennyi fájdalom és káosz kavarog. Kialakult bennem az a bizonyosság, hogy a gyerekek olyan 15 éves korukig már minden sérülést összeszednek, amik aztán később fognak a felszínre törni és megbetegítő, fejlődésükben elakasztó, destkruktív hatást kifejteni bennük. Na ezért is van szükség a mélyülő ima- és szentségi életre, a lelkigondozásra vagy kísérésre, a baráti közösségre, és a Szentlélek terápiájára, azaz a mélységek evangelizációjára.

Innen indult ki több fiatal közösség is, pl. a „Fúzió”, akik immár családos, kisgyerekes, kiegyensúlyozott belső rendszerrel működő csapat. Az elmúlt években pedig az Új Jeruzsálem ifjúsági csoportjai: ezekből három kezdeményezés működik: egy egyetemista közi, egy gimis közi és egy tini közi, jórészt fiatalok vezetésével, fiatalokat vonzva. Mi, öregek, pedig apai és anyai szívvel figyelünk rájuk és segítjük őket, ahogy tudjuk: Lélek szemináriumot tartunk, közbenjárunk értük, beszélgetünk velük, ahogy arra szükségük van és igénylik. Köszönjük Istenünk!

Evezz a mélyre és merülj!

Kedvenc versem…

Carol Bieleck RSCJ : Lélegezni a víz alatt

A tengerpartra építettem a házam.
Nem a fövényre, ne hidd, hogy futóhomokra.
Kőből építettem.
Sziklaszilárd ház a viharos tenger partján.
És megismerkedtünk, a tenger meg én.
Jó szomszédok lettünk.
Nem mintha túl sokat beszélgettünk volna. Találkozásaink csendesek voltak.
Tiszteletteljes távolságból, a homok-kerítés felett fürkésztük egymás gondolatait.
Mindig ott volt köztünk a fövenyhatár, örökös kerítésként nyújtózott a homokos part.
Aztán egy szép napon – máig sem tudom, hogy történt – megindult a tenger.
Figyelmeztetés nélkül, hívatlanul.
Még csak nem is hírtelen és sietve, csak végigcsordult a homokon, mint a bor.
Nem úgy, mint ahogy a víz folyik, hanem ahogy a vér csurran.
Lassan, de megállíthatatlanul.
Lassan, ahogy a nyílt sebből buggyan elő a vér.
És menekülésre gondoltam, és vízbefúlásra és halálra.
És miközben töprengtem, a tenger egyre magasabbra kúszott, míg végül már az ajtómig ért.
És akkor már tudtam, hogy nincs menekülés, sem halál, sem fulladás.
Mert amikor eljön a tenger, hogy véget vessetek a jó szomszédságnak, a barátságos távolságtartásnak, akkor a házadat korallkastélyra cseréled, s megtanulsz lélegezni a víz alatt.

Az elmúlt években, az Úristen arra vezet – persze, látom hogy nem csak engem hanem sokakat -, hogy menjek és közösségileg is menjünk egyre beljebb az Ő jelenlétébe. Számomra egy igen kedvelt képpel élve: merüljünk az Ezekiel 47, 1-12-ben leírt folyóba, ami Isten templomából fakad.

Mindig szerettem úszni, főleg a víz alá merülve súlytalanul lebegni, aztán szelni a habokat. A bálnák mindig tetszettek: hatalmas szívvel merülni egyre mélyebbre, óriási tüdővel lélegezni és több ezer méter mélyen, a fölöttük tornyosuló víztömeg súlyával, nyugodtan vándorolni a mélységekben. Valahogy így képzelem el az Istenbe merült állapotot: ahogy egyre többször merülünk Istenbe, úgy egyre mélyebbre jutunk és egyre jobban kiformálódik bennünk az az Isten tetszése szerinti állapot, amely nagy nyugalommal viseli, sőt élvezi a szeretet teljes súlyát.

Az egyik kedvenc Szt. Edit Stein idézetem, ami teljesen ide illik: „Aki csak időnként hatol le a lélek mélyére, s aztán ismét a felszínen időzik, abban a mélység kialakulatlan marad, és átformáló erejét sem tudja kifejteni a távolabbi külső rétegekre… Aki nem találja meg Istent, az nem jut el önmagához, bármennyit foglalkozzon is önmagával, és az örök élet forrásához sem, amely tulajdon lénye legmélyén vár rá.”

Amikor 50 éves lettem, - ekkor már nagyon vágyakoztam a szemlélődés felé, elegem volt a „szövegelős” és éneklős imákból -, eljutottam egy teljesen csendes lelkigyakorlatra Bükkszentkeresztre. Nagyjából egy hétig tartott, és iszonyatos belső zakatolásokon és káoszokon keresztül, eljutottam a Tengerig! Illetve a Tenger jött elém, és Jézus volt ez a tenger. Úgy éltem meg, hogy egyszer csak ez a Jézus-tenger megtámadott, és a legrázósabb gyötrelem után ott ültünk a Jézus-tengerben, Jézus meg én, és ahogy a vers is írja, tanultam víz alatt lélegezni. Elképesztő volt!

Sok tanulsága volt ennek!

Elhívottak az Úr szőlőjében

Az első a Csend! De nem az a csend, ami valamilyen zavartalan zajtalanságot jelent, hanem az Isten csendje, ahogy Keresztes Szt. János írja a „lobogó láng” című művében: ,,Egyetlen szót mondott az Atya, és az a Fia volt; és mindig beszél örök hallgatásban és a léleknek a csendben kell meghallania.” A szónak szüksége van a csendre, hogy gyümölcsöt teremjen, az evangelizálni akaró szónak pedig még inkább, hogy ne legyen súlytalan, hanem átszúrja a szíveket! Ráadásul, a csendből születő mély ima nem szorítja ki a többi imaformát, hanem elmélyíti azokat. Ettől a csendtől nyernek a szavak értelmet, súlyt és világosságot. Valóban, ahogy a mondatok tagolódnak ritmusosan hangra és szünetekre, hogy értelmes legyen a mondanivaló, úgy kell a Lélek ritmusát felvennünk az Istenbe merült szemlélés csendje, és a Lélek által akart cselekvő kifejeződés között.

A második az IDŐ! Sok időt kell töltenünk Őfelségével, a Kedvessel. Illetve egyre többet! Így tud kialakulni az Isten jelenlétébe merültség belső állapota és tudata, amit maga a Szentlélek ad át nekünk, amikor csak Istennek szánjuk az időnket. Én nem mondom azt, hogy egyből ennyit meg ennyit legyél Istennel, de azt mondom, hogy kezdd el, és újra meg újra térj vissza hozzá! Akár napi öt perccel és hagyd, hogy szélesedjen ez az időzóna, tíz perccé, aztán akár hússzá, aztán egy nap többször 10-20 percre merülj újra meg újra Istenbe. Sokszor fogsz elbukni, de ne hagyjuk magunkat, hanem vigyük Istenhez a szívünket. Innen származnak az igazi jó dolgok!

A belső béke, a Krisztus békéje! Azt mondják, a tenger 30 méter alatt már nem hullámzik, békességes és nyugodt. Feljebb az érzelmek, érzetek, a felesleges és főleg a hazugságokat közlő gondolatok hullámzása nagyon erősen hat ránk, és megnyomorítóan meghatároz minket. Ezeket a gonosz lélek jól ki is használja és kísért minket rendesen. Ha merülünk, mindez ritkul és egyre kevéssé hat ránk és határoz meg minket: növekszik bennünk az Úr Shalom-ja, Krisztus békéje! Legalábbis én ezt tapasztaltam. A gonosznak ez nagyon nem tetszik, mert túl sok jó származik belőle: egyre jobban zsugorodik bennünk az elégedetlenség, az ítélkezésre, a negativitásra való hajlam és a frusztráció.

A dolgok elengedése és megengedése. Az elképzelésekhez való nem ragaszkodás, egyfajta kiüresedés és egyszerűsödés, ami Isten akaratát engedi előtérbe, a Lélek így ki tudja munkálni bennünk a mélyebb engedelmességet meg az alázatot, ami nélkül semmi sincs, ami valóban isteni lehet bennünk.

A Lélek sugallatainak élesebb fogadása, az, hogy egyre inkább azt tegyük, amire a Szentlélek indít. Az engedelmességet itt nem úgy látom, mint egy parancsvégrehajtást, hanem mint amikor a folyó áramlatával összhangban tudsz siklani, a víz erejétől hordozottan. Egyfajta „szent flow” ez a Lélekkel. Persze ennek is keresztbe akar tenni a gonosz, de ha rendszeres a merülésünk Istenbe, akkor egyre kevesebb felületet talál rajtunk, ahol meg tud fogni.

Könnyek és igazán megtört szív. Azt hiszem, ez igen fontos, és mi nem tudjuk előidézni magunkból ezt az állapotot, de a lélek megadja, elvisz ide. Végül rájövünk, hogy minden Isten műve minden kegyelem volt! Szerintem jöjjünk rá minél előbb!

Ezeket a tapasztalataimat az életem fő irányának érzékelem a minél nagyobb szeretethez, azaz Istenhez! Sokszor elbukom, de igyekszem felállni, másoknak is ezt mondom. Végül is azt látom, hogy Istentől sokszor elmenekülnék, mert annyira más, mint mi. Túl súlyos nekünk az Ő tiszta-szeretet Szentháromságos természete, egészen addig, amíg meg nem fullad a hamis énünk, az egocentrikusságunk - de ez megtörténik a merülések folytán és a nyomukba lépő engedelmes együtt-áramlások által, még ha ezek bizony sokszor fájdalmasak is. Úgy tűnik, szenvedés nélkül nincs egyre nagyobb lánggal lobogó Istenszeretet, így tanuljuk az engedelmességet. Pedig nagyon nem szeretek szenvedni, de talán már egy kicsit kevésbé menekülök előle.

Ezt a Szentírás három helyen is hozza:

1x > Mert aki meg akarja menteni az életét, elvesztíi azt, aki pedig elveszíti az életét énértem, megtalálja azt. /Mt 16, 25/

2x > Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszíti, aki pedig elvesízti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt. /Mk 8, 35/

3x > Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszíti, aki pedig elveszíti az életét énértem, megmenti azt. /Lk 9, 24/ - nincs más lehetőség, még ha Szt. Ágostonnal együtt vágyom is erre, vele együtt beleütközöm nehézkességembe:

„Majd ha egészen beleolvadok, nem bánt engem többé sem fájdalom, sem fáradság; egész életemet azontúl teljességed élteti. Akit te betöltesz, szárnyakat kap tőled; én meg, jaj, nehézkes vagyok, mert még nem vagyok tele tevéled!”

Egy dolgot világosan látok: “Ne felejtsd: elsősorban az Istennel való egyesülésre lettél teremtve; legmélyebb vágyad, emberi személyed kiteljesedése csak ebben az egyesülésben bontakozhat ki.” /Wilfrid Stinissen OCD/

Legyen meg Jézus vágya általunk, Istennel egyesülő karizmatikusok által is, és sokakat ragadjunk erre: „Megosztottam velük a dicsőséget, amelyben részesítettél, hogy eggyé legyenek, amint mi egy vagyunk: én bennük, te bennem, hogy így ők is teljesen eggyé legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél engem, és szereted őket, amint engem szerettél. (…) Megismertettem velük nevedet, és ezután is megismertetem, hogy a szeretet, amellyel szeretsz, bennük legyen, s én is bennük legyek.”  /Jn 17, 21-26/

 Legyen meg Isten akarata!

Jó testvéremtől hallottam: deficitem van az Istenszemlélésben, a Vele való együttlétben! Csatlakozom hozzá, nekem is. Pontosan ezek miatt vegyük figyelembe, amire megint csak Keresztes Szt. János int:

„Jegyezzék meg azok a nagyon is, munkás emberek, akik szinte az egész világot el akarják árasztani prédikációkkal és külső működésükkel, hogy sokkal több hasznára volnának az Egyháznak, ha idejüknek csak a felét is arra fordítanák, hogy együtt legyenek Istennel az imában. Többet érnének el és kevesebb fáradsággal. Egyetlen tettük fölérne mostani ezernyi tettükkel, amennyiben párosulna imájuknak érdemeivel és az abból merített szellemi erővel.”

Minden Istené, én is, te is! Isten a sorsunk, áradjunk vissza Őbelé a Szentlélek-folyója által, amiben Jézus áradó Vére sodor bennünket az Atya-szeretetóceánjába! Jó merülést! Jó cselekvést!

Isten áldjon, Testvérem!