Olyasmiről beszélek, ami történik - Gájer László interjú

Dr. Gájer László atya pár éve hivatásválságon ment keresztül. Tanúságtételeiben rendszeresen említi, hogy a napi személyes imaidő bevezetése megmentette a papi életét. Ebből fakadt egy új tűz, ami most is hajtja. Árki Kristóf beszélgetett vele a csendről, a tapasztalatairól, az egyetemek szerepéről, az egyház válságáról és jelenkori feladatáról.

Személyes beszélgetéseinkben is tapasztalom, hogy az egész életedet áthatja az ima. Látszik, hogy szinte egy kis kápolnává alakítottad még a nappalidat is, hogy tudjál itt imádkozni. Mi az, ami hajt, motivál?

Volt honnan fejlődnöm, mert elteltek úgy papi évek, hogy nem volt túl sok ima az életemben, csak annyi, amennyi muszáj. Azóta ez mennyiségben sokkal több lett, és az Istennel töltött több idő nyilván minőségi többletet is hozott. Ha évekkel ezelőtt olvastam szövegeket nagy misztikusoktól, mondjuk Avilai Teréztől, akkor azok még nagyon távoliak voltak. Amióta mélyebben gyakorlom a szemlélődő imát, úgy tapasztalom, hogy az ilyen jellegű belső megélés nem a nagy szentek elérhetetlen tapasztalata, hanem bármikor megtörténhet velünk is. Ennek a megtapasztalásnak az ereje motivál már évek óta.

Hogyan formálta át a Szentlélek az életedet, a papi hivatásod válságát ennek a megtapasztalásnak köszönhetően?

A reggeli egyórás csendes imaidő, amelyet úgy három éve kezdtem el, nagy változást hozott. Ehhez áldozatokat is kellett hoznom. Reggel tudok figyelemmel imádkozni, így reggel korábban felkelek ezért. Ehhez viszont este időben le kell feküdni. Érdekes, hogy az intenzívebb ima által az ember lelke érzékenyebbé válik például a vulgáris dolgokra is. Gondolok itt a csúnya beszédre, vagy a nagy társaságok üres fecsegéseire, a nagy mulatságokra, vagy az üres, gyakran politikai témákra. Ezek helyett a lélek a tisztább dolgokra vágyik. Ha imádkozó emberré válsz, akkor az átformálja az életedet és az időbeosztásodat, az ízlésedet, a baráti körödet, azt, ahogyan dolgokról nyilatkozol. Aki el akarná kezdeni az imádkozó életet, annak mindig mondom, hogy ez meredek. Ez nem úgy működik, hogy egyszer csak elkezdem és onnantól kezdve jó lesz. Ebbe időt, energiát, áldozatot kell beletenni, és a gyümölcs gyakran csak lassan érik be. Meg kell változnod, és meg is fogsz változni. Tehát az öveket tessék bekapcsolni, mert ennek következményei vannak. Jelen pillanatban úgy érzékelem, hogyha ezen a pályán tudok maradni, akkor ez egy felfelé ívelő pálya, hiszen olyan kincsre találtam, ami nem merül ki, hanem egyre gazdagabb horizontokat mutat.

Kiktől tanulsz?

A legérdekesebb tapasztalatot számomra a teljesen csendes ima és a dicsőítés jelentette. Nemrég jártam Bakonybélben, ahol Baán Izsák perjellel készítettem egy interjút a Vigília folyóirat számára, és ennek kapcsán ő mesélt egy történetet. A bakonybéli monostorban is gyakorolják azt a csendes imamódot, amit én is megtanultam. Ez az imamód a Jálics Ferenc jezsuita által kidolgozott módszer, ami tényleg a teljes csendben eltöltött meditatív ima. Bakonybélben ezt minden délben, a napközi imaóra után gyakorolja a közösség. A csendes ima tanítása céljából tartanak lelkigyakorlatokat is. Egy ilyen Jézus-ima lelkigyakorlatra elment egyszer egy hölgy a Golgota Gyülekezetből, ahol a dicsőítő imáról már komoly tapasztalatokat szerzett. Később arról számolt be, hogy a dicsőítésben Isten arcát ugyanúgy fedezte fel, olyan sugallatokat, érintéseket kapott, mint a Bakonybélben elsajátított csendes imában. Ez volt az én tapasztalatom is. Én a Jálics-féle szemlélődő imát tanultam meg a közelmúltban elhunyt Mustó Péter jezsuita atyától. Ezt a vonalat szeretném továbbvinni, tanulni és ebben szeretnék képződni. A dicsőítéshez engem eredetileg egy a gimnáziumi éveimben megélt tapasztalat kötött, amely később elhalványult az életemben. De ez az imaforma visszatért ezekben az években, amikor az ima átvette a vezetést bennem. A belső változások felett érzett örömöm okán az utóbbi időben egészen szabadjára engedtem a dicsőítést magamban. Hálás vagyok Istennek, és jó ezt gesztusokkal is kifejezni.

“A csendes imában és a harsány dicsőítésben tudom annyira lecsendesíteni magam, hogy csak Istenre figyeljek és ne másra.”

A csend segít jelen lenni, míg a hangos dicsőítés minden mást kiszorít belőlem, így az által is jelen leszek Isten előtt. Ezekben az imákban érnek benyomások, Isten jelenlétének finom, intuitív megtapasztalásai, néha prófétai érintettségek, és ezek nagyon hasonlóak számomra ebben a két imamódban. Én ezt nem könyvekből tanultam, egyszerűen ezt kezdtem élni. Olyasmiről beszélek, ami történik.

Könyvekből érdemes tanulni vagy tapasztalat által?

Elsőre fontosabb a megtapasztalás, elmenni valahova, kipróbálni, de könyvekből is jó kicsit utánanézni, elmélyíteni azt, amit megéltél. Nekem nagyon fontos volt Jálics Ferenc Szemlélődő lelkigyakorlat című könyve. Amit még ajánlanék, az a Vigília Kiadónál megjelent Johannes Hartl-könyv, a Tűz a szívemben, mert abban Johannes a saját imatapasztalatát írja le nagyon sokoldalúan. Ez egy könnyű olvasmány, ami beszippant, és közben kedvet kapsz az imához, tanulsz belőle imádkozni. Illetve nagyon jó volt ugyancsak Johannes Hartlnek, az Einfacht Gebet, amelynek címe körülbelül annyit jelent, hogy Egyszerűen imádkozni. Ebben nagyon egyszerű, ám konkrét imagyakorlatok vannak.

Jó látni, ahogy a jelenlét formálta az életedet.

Nagyon szokatlan kaland. Fura, a szó legnemesebb értelmében.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán is tanítasz. Mennyire van hatással az egyetemen való jelenlétedre ez az egész tapasztalat, amit megéltél az elmúlt években?

Az egyetemi évek alatt alakulnak ki az eszméink, nagyon sok minden ekkor formálódik bennünk. Az elmúlt években sokat beszélgettem a hallgatókkal esztétikai ízlésről, szakrális művészetről vagy politikai kultúráról, politikai filozófiáról, és ezek mindig nagy érdeklődést váltottak ki. Ezt érzékelem mostanában a spirituális megéléseimmel kapcsolatban is. Van egy küldetéstudatom, és szeretném az egyetemen átadni a tudást. Meg kell tanítani a filozófiatörténetet vagy az etikát, de ezen túl egy látásmódot is át kell adni. Előfordul, hogy abbahagyom a filozófiát és elkezdünk beszélgetni a hallgatókkal egy témáról, ami foglalkoztat engem, bennünket. A világ erkölcsi helyzetétől az egyház válságáig vagy az imádság jellegéig sokféle témáról volt már szó köztünk. Ezek mindig nyomot hagytak. Elkezdtük a Karon a dicsőítést is, ami nagy lendülettel indult, aztán kicsit lankadt a lelkesedés, de havonta egyszer mégis csak dicsőítünk a kari kápolnában. Én keresném ezeket a felületeket, hogy az egyetem legyen a fészke a megújulásnak. És emlékezzünk arra, hogy a katolikus karizmatikus megújulás úgy kezdődött 1967-ben, hogy néhány professzor a diákok hóna alá nyúlt és elvitték őket lelkigyakorlatozni, imádkoztak értük, és ott ragadtak az emeleti kápolnában, mert Szentlélek-keresztséget nyertek.

Említetted az egyház válságát. Szerinted az egyház válságban van?

Valaki azt mondta nekem pár nappal ezelőtt egy hallgatói fórumon, mikor erről beszéltem, hogy az egyház mindig válságban volt. Ez a születésétől kezdve így volt: vagy ki akarták irtani, vagy korrumpálódott, vagy volt valami más. A krízis tehát állandó kísérője a keresztény közösségnek. Ugyanakkor az is igaz, amit Hamvas Béla ír A világválságról című könyvében. Ő azt mondja, hogy ha a következő nemzedékek meg fogják ítélni ezt a kort, akkor valószínűleg a válság lesz az a kifejezés, amivel a leginkább tudják majd azonosítani ezt az időszakot. Ez a válság nemcsak az egyház válsága, hanem a nyugati civilizáció krízise is. Morális- és tekintélyválság van. Szilánkos, széttöredezett korban élünk, nehezen találod benne a helyedet, és ebben benne él az egyház is. Európának szerves, lényegalkotó része volt a kereszténység, azonban valami miatt a kettő szövetsége felbomlott. Ha megnézzük, hogy ma a keresztények és a nem keresztények mit gondolnak az egyházról, és az a misszióját milyen hatékonyan tölti be, akkor inkább egy nagy zűrzavart lehet érzékelni. Ez krízistünet. Ettől még lehet élni és vannak nagyon szép kezdeményezések, sőt!

“A Lélek néha nagyon szabadon tud ebben az intézményesen kicsit megroppant világban működni. Ő nem olyan jól nevelt, mint mi vagyunk. Ő megszelídíthetetlen! Neki ezek a keretek kevésbé fontosak. ”

Milyen az az egyház, amilyet te szeretnél látni?

Két dolog jutott egyből eszembe. Az első a plébániai rendszer, amely úgy tűnik, most majdnem működésképtelen. De mégis ez a legjobb, mert ha ez nincs, vagyis nincsenek plébániák, akkor nincs mihez kötődni. Az intézményes egyház most krízisben van, mint minden, ami intézményes. Az már az Erdő Péter bíboros úr család szinóduson mondott főelőadásában is elhangzott, hogy a mai kor embere berzenkedik az intézményességtől, beleértve a házasság intézményét is. Nem lesz más választásunk, mint hogy a közösségeken, a tapasztalatokon, a megéléseken keresztül próbáljunk a hitben maradni. A másik, ami eszembe jutott, az a csoda. Mióta mélyebben imádkozom, bizonyos helyzetek és események az evangéliumban egyre kevésbé szokatlanok. A Teológiai Karon annak idején nagyon szerettem a tanáraimat, de tőlük inkább egy kritikai egzegézist tanultam, vagyis egy olyan bibliaértelmezést, miszerint bizonyos események miért nem történtek meg és miért jó azokat allegorikusan értelmezni. Miközben ezzel szemben az elmúlt időszakban egyre inkább hajlok arra, hogy a történeteket szó szerint értelmezzem. Azt Johannes Hartl is mondja, hogy a Bibliát jobb szó szerint értelmezni, ha Isten azt akarta ugyanis, hogy allegorikusan értelmezzük a szöveget, akkor példabeszédekben beszélt. De nem mindig beszélt példabeszédekben.

“Ha Jézus az, akinek hisszük, akkor itt nagy dolgoknak kell történnie.”

Ha ezt nem hiszed, akkor lehet, hogy jobb az egészet abbahagyni, mert akkor csak bolondítod magad. Akkor csak egy kultúrára csupaszított valami marad az egész vallásból, és ezért egy idő után már templomba járni sem érdemes. Azért is hangsúlyozom a csodát, mert az életemben a rendkívüli dolgok elkezdtek megtörténni. Egy-egy megélés, megtapasztalás, sugallat, prófécia - ezek apróbb csodák, de mégis nagyok, mert az életem ezek mentén alakul. Egy komoly döntés meghozatala előtt nem azt csinálom, hogy eldöntöm racionális mérlegeléssel a kérdést, hanem megkérdezem Istent. És kapok választ! A csodának szerintem a következő évszázad vagy évezred egyházában nagyobb jelentősége lesz, mert ami marad a kereszténységből, az tényleg mérlegre tétetik. Fel kell tenni a kérdést, hogy elhiszem-e azt, ami az evangéliumban van vagy nem. Mert hogyha egyszerűen le akarom redukálni egy metaforikus értelmezésre, akkor mi értelme van az egésznek? A csoda realitása ott van a fejemben és a tapasztalatomban. Kicsit lehet, hogy radikálisan hangzik, de engem különösebben nem is érdekel, hogy hányan vagyunk, csak az, hogy amit csinálunk, az legyen hiteles. Ennek a forrása számomra egyre inkább az imában van. Ha a következő generáció, a keresztények nem tanítják meg az imát, az Istenhez közeli életet az embereknek, akkor lehet, hogy nincs létjogosultsága annak, hogy legyünk. Van egy nagyon mély, belső megélésem, de jelenleg nem arra van hivatásom, hogy szaladjak az utcára és boldog-boldogtalant megszólítsak ezzel, mert nincs is hova meghívnom. Sokkal inkább arra vagyok most meghívva, hogy formálódjék valami mélyebb dolog az imában és abból majd megszületik egy misszió. Kicsit ezt érzem ma az egyház helyzetének is. A jelen helyzetben talán inkább el kell mélyülnünk, le kell lassulnunk és el kell csendesednünk, mert ez egyszerűen be fogja vonzani az embereket. Hans Urs von Balthasar, a 20. század nagy teológusa írja, hogy a korunkhoz illeszkedő üdvtörténeti pillanat a nagyszombat ideje, a hallgatás csendje. És ebben van valami misztikus. Nem tudom pontosan, hogyan működik ez, de ez a mély hallgatás lehet, hogy most többet ér, mint az aktivitás.

Hogyan lehetne elcsöndesednie az Egyháznak?

Ima. Meg kell tanulnia és meg kell tanítania az imát. Egyszerűen csak odaülni a Mester lábához. Ez a legtöbb és a legfontosabb, és mint a mágnes, vonzza be az embereket. Valami ilyesmi jár a fejemben: csendben ott lenni és engedni, hogy Isten építsen. Pál, amikor leesett a lóról és megtért, akkor Arábiába ment három évre, és egy csendes elmélyülésben volt. Utána agyon se lehetett ütni, szó szerint. Akkor már volt honnan merítenie, miközben nem hagyott fel az Úrral töltött idővel, és rendszeresen visszatért a szív csendjébe. Sok mindent kipróbáltunk az egyházban például a II. Vatikáni Zsinat óta, és mintha kétségbeesetten érzékelnénk, hogy nem a várakozásnak megfelelően alakultak a dolgok. Abból lehet kimenni misszióba, amiben mélyen benne vagy. A Cenakulumból, az emeleti teremből lehet kimenni és elmondani a pünkösdi beszédet.

Mit mondanál azoknak, akik a saját életükben, imaéletükben válságban vannak? Merre van a kiút?

Az embereknek nem egyszerű imádkozni, mert nagyon zsúfolt életet élnek. De akkor is imádkozni kell, muszáj kiszakítani az imaidőt. Hallottam olyan ellenvetést is, hogy valaki azt mondta, hogy neki nem megy az ima. Sokszor egyszerűen csak ki kell tartani. Az ima gyümölcse nem mindig az imában van, hanem gyakran utána. Tudom, hogy milyen, amikor hetekig, hónapokig nem megy egy ima, nincs gyümölcse. Ilyenkor zaklatott és szétszórt vagy. De ilyenkor is tudnod kell, hogy Ő ott van. És néha, egyszer csak átölel, teljesen váratlanul. Néha tényleg úgy tűnik, mintha Isten néma üzemmódban lenne. De ekkor egész más síkon történnek a dolgok. Hidd el, egyszerűen nem marad más út, mint folytatni az imát. Ez a hit próbája.

Ferenc pápa az idei évre meghirdette az ima évét. Alulról vagy felülről jövő kezdeményezések kellenének ahhoz, hogy mélyebben megtanuljuk az imát?

Nagy visszhangja azért nem lett az ima évének. Ezt fájlalom, de lehet, hogy én vártam túl sokat ettől. Hogy felülről jövő kezdeményezések lehetnek-e gyümölcsözőek? Néha igen. Ilyen az is, hogy imaévet hirdetett a pápa. De azért a Katolikus Egyház óriási. 1,3 milliárd ember. A világ összes kultúrájában jelen lévő entitás, ezért néha nagyon lomha. Tere van, tere kell, hogy legyen ezért az alulról jövő és kis búvó patakokként, oázisokként előtörő kezdeményezéseknek. Én azt érzékelem, hogy a következő időszak inkább az ilyen lokális, kisebb dolgoknak a története lesz, és lehet, hogy most ez a fontos.

Nincs ebben az a veszély, hogy ezek a lokális kezdeményezések egymástól eltávolodnak és töredezetté váljon vagy szétszakadjon az Egyház?

De, megvan ennek a veszélye. Azonban mindig is ilyen volt az egyház. Már most olyan szétszakított, olyan sokféle, pedig egyetlen Katolikus Egyház. Sokszor még egy lelkiségi mozgalom és egy másik között sincs átjárás. Ez a fajta széttöredezettség már most megvan, viszont pár száz évvel ezelőtt a nagy szerzetesrendek mentén is megvoltak ezek a törések. Saját teológiával, saját mozgalmakkal egymásnak feszültek.

Mi lehet a megoldás, hogy felülkerekedjünk a közösségek, mozgalmak vagy akár a keresztények közé politika által emelt falakon?

Nem feltétlenül látok megoldást. Sőt, ami még radikálisabban hangozhat, nem is feltétlenül szeretném megoldani ezt a problémát. Mert ilyen a kor. A kor maga fragmentált, széttöredezett. Ezzel együtt szeretem ismételgetni Andrea Riccardi egy visszatérő, II. János Páltól kölcsönzött mondatát: „Tutto può cambiare” – Minden megváltozhat. Mert a történelem nem determinált. Néha nagyon gyorsan vesz fordulatokat. Ráadásul a Gondviselés által átjárt történelem még ennél is nagyobb meglepetéseket okoz. Gondoljunk csak 1978-ra. Ki gondolta, hogy krakkói lesz a pápa? Vagy 1989-re, majd a Szovjetunió felbomlására. Az isteni Gondviselés pedig még a történelem kiszámíthatatlanságánál is lágyabb. Lehet, hogy még a mi életünkben meglátjuk a nagy egység korát vagy jön egy ébredés, amit sosem szabad kizárni. Az ébredést nem szabad bálványozni, de várni kell. Aki nem várja az ébredést, az talán nem is igazán mély keresztény.

Lehet ébredést „csinálni”?

Nem, nem volna jó. Egyvalakinek lehet: Istennek. De nekünk nem lehet, nekünk csak várni lehet és beleállni. És ha itt van, tényleg bele kell állni.

Milyen papot és milyen egyházat látsz magad körül tíz év múlva?

Szeretnék az ima vonalán mélyebb tapasztalatokban, mélyebb megélésekben lenni, és tíz év múlva már akár egy nagyobb tapasztalatot átadni vagy ennek a mesterévé válni. Emellett egy kisebb egyházat látok, ami akkorának mutatja magát, amekkora, nem nagyobbnak, és örül ennek. Olyan, mint egy világító fáklya. Sokszor az van, hogy a helyzet nem is olyan rossz, csak mi vagyunk elégedetlenek. Ez a keserűség viszont az egész munkát és missziót meggyengíti. Azt érzem, hogy mindig azon kesergünk, hogy mit veszítettünk el. De kit érdekel, hogy mit veszítettünk el? Minden korban veszítettünk valamit, és többet is fogunk még veszíteni. Ha az egyház 2000 éves történelmét megnézzük, akkor azt látjuk, hogy abban már minden volt. Vannak területek, például Észak-Afrika, ahol eltűnt a kereszténység, a régi nagy egyházaknak és erős közösségeknek csak nyomai maradtak. Volt, amikor az egyház a feltörekvő barbár népek, a csórók vallása volt - a Római Birodalom bukása után, máskor meg uralkodó volt Európában. A történelem nagyon dinamikus, emiatt nem érdemes szorongásban élnünk. Előre nézzünk, foglalkozzunk azzal, hogy mi a jövő. Nincs min keseregnünk. Ne a keserűség legyen, ami meghatároz bennünket, hanem a derű!

(Az interjú a Megújulás a Szentlélekben újság 2024. évi I. számában jelent meg.)